Hua Hin a 20. század első felében a királyi család és a nemesi réteg üdülővárosává vált és azóta a thaiok egyik leginkább kedvelt vakációs célpontja. Hogy mit szerettek meg benne, arról fogalmam sincsen. Talán azt, hogy közel van Bangkokhoz (3 óra busszal) és hosszú a tengerpartja. Mást úgy nem nagyon tudok a javára írni. Egy tipikus tengerparti thai város pár bazárral, néhány flancos szállodával és egy takony színvilágú tengerparttal. Amit leginkább láttam, az idős úriemberek és fiatal thai lányok abszurd montázsa. Egyik oldalon ősz vagy kopasz fejbúbok, melyek alatt a ráncok tengeréből tekint ki egy megfásult szempár. A másik oldalon friss, üde idomok és csillogó szemek. Már egy jó ideje Thaiföldön voltam, így nem szolgált meglepetésként, inkább csak az tűnt fel, hogy itt szinte mindenhol ezt látom. Mintha a világ összes nyugdíjasa eldöntötte volna, hogy itt tölti élete utolsó időszakát egy thai csajjal. Éjszakai élet sem nagyon volt. Talán a péntek esték annyira nem voltak rosszak, akkor valahogy összegyűlt a nép a Panama, a Hilton, a Blue Monkey vagy a Samsam nevű klubokban.


Szóval Hua Hin városa egyáltalán nem nagy szám, de ide nem is elsősorban turistáskodni érkeztem, hanem elvégezni a TEFL kurzust (http://teflthailand-huahin.com/). Ez az egy hónapos angol tanári kurzus egy nemzetközileg elismert oklevelet ad. Nagyjából annyit ér, mint amikor megcsinálod az 50 köbcentis motorra a jogsit. Ez ugyanis a belépő szint az angol tanári pályán. A kurzusnak az egyetlen előfeltétele az angol nyelv megfelelő szintű ismerete, amit egy erős TOEIC vagy TOEFL vizsgával lehet igazolni.

Kicsit persze tartottam attól, hogy humbuk az egész kurzus és nem jó semmire ez a papír, de mire a kurzus végére értünk, nagyon elégedett voltam. Logikusan strukturált, használható és gyakorlatias tananyagot, illetve egy igazán profi új zélandi trénert kaptam. Ebben a hónapban ráadásul mindössze hárman voltunk a kurzuson, így a személyes figyelemből is több jutott. Egy amerikai meg egy skót srác voltak az “osztálytársaim”. Az akcentusok váltakozása hosszú távon azért igénybe vette az agyamat. Három ember, aki ugyanazt a nyelvet beszéli, mégis teljesen másként. Az új zélandi nem volt para, az amerikai viszont sokszor szlenget használt, a skótokat meg egyébként is mindenki azzal cukkolja, hogy csak egymást értik.

A kurzus egy elméleti hétből és három gyakorlati hétből állt. A cél az volt, hogy a negyedik hét végére megfelelő minőségben legyünk képesek leadni bármely tananyagot. Összesen hat, egyenként ötven perces órát tarthattunk három különböző iskolában. Nehéz úgy bemenni tanítani egy osztályhoz, hogy halvány lila ködös fingod sincs arról, hogy mit tanultak korábban és mire képesek. A színvonal persze teljesen változó volt. Az egyik suliban 12-13 éves skacok már egészen jó szinten beszéltek angolul, egy másikban a 15 évesek többsége megszólalni nem tudott. Mindenesetre remek lehetőség volt arra, hogy a gyakorlatban is tesztelhessük a kurzuson tanultakat.


Óriási probléma, hogy nincs megfelelő számú tanár, akitől ténylegesen angolnak hangzó angolt tanulhatnának. A thai angol tanárok többsége ugyanis nem csak hogy egy középfokú nyelvvizsgán nem menne át, hanem tragédiába illő kiejtéssel terheli a diákok fülét. Persze a legtöbb ázsiai országban ugyanez a helyzet és ezért nehéz egyről a kettőre jutni. Azonban egy percig sem szabad hibáztatni őket, szerintem anyanyelvük viszonylag primitív mivolta lényeges hátrányt jelent számukra a tanulás során.

Mindenképpen figyelemmel kell lenni arra, hogy a thai-ok anyanyelvükben egy olyan ábécét használnak, amely köszönőviszonyban sincs az általunk ismert ábécével. Az új nyelv megtanulása tehát új jelvilág elsajátítását követeli meg tőlük. Az írással és olvasással így nagyon sok nehézségük van.

Az angolban van múlt, jelen és jövő idő, illetve ezeken belül is megkülönböztetünk további igeidőket (összesen tizenkettőt), amelyekben az igék (különösen a rendhagyó igék) eltérő formát öltenek, illetve kiegészülnek segédigékkel. A thai nyelvben viszont nincsenek igeidők. Általában csak a kontextus meg pár segédszó utal arra, hogy mi mikor történik. Ha azt akarom mondani, hogy megyek a piacra, akkor az úgy hangzik, hogy “Phom páj talat” – azaz “én menni piac“. Ha azt akarom mondani, hogy tegnap mentem a piacra, akkor az úgy van, hogy “Műah wan ní phom páj talat“, azaz “tegnap én menni piac“. Az ő kifejezésmódjuk végtelenül egyszerű, így nem meglepetés, hogy az angol nyelv igeideinek rendszere mitíkus útvesztő sokójuk számára.

Nincsenek prepozíciók sem. Így az is újdonság erejével bír, hogy a “menni“, azaz angolul a “go” igét általában a “to” prepozíciónak kell követnie. Kivétel angolul a “go home“, ilyenkor ugyanis nem használjuk a “to” prepozíciót. Így saját tévedésükből kifolyólag ezt mindnyájan helyesen mondják. Aztán persze a ragozás is egy teljesen új dolog, mégha az angol nyelv – például a magyarral ellentétben – egyáltalán nem a kacifántos ragozásáról híres. Mégis rendszeresen elfelejtik odatenni az “sz” hangot a többes szám vagy az egyes szám harmadik személy esetén.

A kiejtésben az ‘R’ és az ‘X’ hang kimondásával vannak leginkább gondok. Pedig a thai nyelvben is szép számmal fordulnak elő sűrűn használt szavak, amik tartalmazzák az ‘R’ betűt (pl. Aráj? = Mi?, Thao rai?= Mennyi?, stb.). És a thai szavakban nem is hallani a “laccsolást“. Amikor azonban angol szavakat kell kimondani, akkor rendszeresen L betűt mondanak helyette. Így lesz a “rabbit”-ből “labbit” vagy a “gorilla”-ból “golilla”. A szó, amit a többségük állandóan helytelenül ejt, az a ’next’, ami azt jelenti, hogy a ’következő’. Folyton ’neck’-et mondanak helyette, ami viszont azt jelenti, hogy ’nyak’. Persze van még ezer példa, de ezek maradtak meg a leginkább.

Az instruktorom és az iskola igazgatója az egész tanfolyam alatt minden erejével azon volt, hogy segítsenek nekem állást találni. Már az első héten jött is két ajánlat. Az első Bangkokba szólt, ahol egyébként rengeteg üres tanári pozíció van. Mivel irtózom a megapoliszoktól, eszem ágában nem volt elfogadni. A másik Dél-Thaiföldön, Surat Thani városától 40 km-re lett volna, a semmi kellős közepén. Fél órát kellett volna motorozni az első bevásárlóközpontig. Kicsit pofátlannak éreztem magam, hogy jönnek az ajánlatok én meg itt finnyáskodok, meg húzom a számat. Ugyanakkor az lebegett a szemem előtt, hogy ha már ott hagytam csapot papot magam mögött, akkor nehogy már egy olyan helyen éljek, amit nem szeretek. Az utolsó előtti héten aztán jött a hír, hogy egy Koh Samui-n lévő iskolába szívesen felvennének, azaz állásajánlatot kaptam a paradicsomba. Mindenféle hezitálás nélkül elfogadtam, majd ünneplés gyanánt erős felindulásból megettem negyven darab tigrisrákos makit az egyik sushi bárban. Remek érzés volt, hogy egy ilyen helyen kaphatok esélyt a külföldi élet kipróbálására. Úgyhogy megint indulhatott a szokásos készülődés a lakhelyváltásra. Viszont most volt bennem olyan érzés, hogy egy ideig nem fogok mozgolódni. Egy busz meg egy hajó, és már megint Koh Samui szigetén voltam. Késő délután érkeztem meg a suliba, csak pár kolléga volt ott, akik segítettek szállást találni az első hónapra. Másnap reggel pedig felpattantam egy repcsire Malajzia felé a thai vízumomat megújítani.