A tuktuk számomra tavaly egyértelműen szabadság szimbólumává vált. Van valami felemelő abban, ahogy a hátsó ülésen ide-oda csúszkálva fedezem fel az ismeretlent. A sri lankai tuktukok hátsó ülése felettébb szűkös volt a hosszabb utakon. Volt ugyanis egy teljesen felesleges csomagtartó, ami pont a lábaimtól lopta el a helyet. A Chiang maiban cirkáló tuktukok ezzel szemben összkomfortos csodahintók. Nincs csomagtér, így nyugodtan lehet terpeszkedni a hátsó ülésen, és a sofőr is dobhat egy szunyát két fuvar között.

Chiang mai Bangkoktól jó hétszáz kilométerre, az ország északi részén helyezkedik el. Egy teljesen más thai világ, mint amit Koh Samuin láttam.
Sokkal inkább konzervatív hely, ahol a vallás és a kultúra dominál. Az óváros építészete garantáltan megteremti azt a hangulatot, amikor az ember szívesen bóklászik csak úgy, teljesen céltalanul. Amikor nem kell megnézni semmit, de út közben mégis minden elvarázsol. Számtalan buddhista templom és szentély, és megannyi aprócska múzeum tárt karokkal várja, hogy betérj. Mind között a leghíresebb a Wat Phra Singh, azaz Aranytemplom.

Az egyedüli probléma a páratartalom, ugyanis júliusban itt esős évszakot írunk. Nagyon szívesen menekülnék a ruháktól, a melegebb órákban párszáz méter séta után nyugodtan állhatnék be újra a zuhany alá. Majd három hónap tengerparti lét után egyébként is fura, hogy ennyit van rajtam ruha.

De szerencsére Chiang mai nem csak építészete és véget nem érő bazársorai miatt kedvelt úticél. A környék természeti adottságai és élővilága ugyancsak vaskos érvek amellett, hogy bekerüljön az útitervbe. Az egyik legkedveltebb program csúnya turistás kifejezéssel élve az “elefántozás“. Az elefántok kapcsán egyre több helyen látni a tiltakozást az ellen, hogy rájuk lehessen ülni. Sok brosúra felhívja arra a figyelmet, hogy náluk az elefántok hátán való utazgatás nem része a programnak. Én is egy ilyen mellett tettem le a voksomat.

Chiang maitól nagyjából két órára, hirtelen a dzsungel közepén találtam magam. Mivel nem volt szezon, egész nap egyedül voltam a túravezetőmmel, aki remekül beszélt angolul. Egy 3.5 literes Toyota terepjáróval jött értem. Minden lóerőre szükség volt, hogy feljussunk a célig az eső által szétmosott domboldalakon. Ő itt nőtt fel, egy ideig a városban dolgozott, hogy megszedje magát, de amint tudott visszajött ide. Sokat mesélt arról, hogy milyen volt az elefántok körül felnőni. Az elefántokat akkor vették igénybe munkára, ha más megoldás nem volt, vagy ha az elefánt ereje lényegesen egyszerűbb és olcsóbb megoldást jelentett. De nem üzemszerűen dolgoztatták őket és nem tartották őket láncon. Gondozták, ápolták, etették és fürdették az elefántokat, mintha bármely más családtagjaik lettek volna. Ebben a programban is kizárólag azokat a mindennapi tevékenységeket kínálják fel, amit turisták hiányában nekik kellene elvégezniük. Azaz etetés, sárfürdő, mosdatás, gyógyszerkészítés. Aztán a maga udvarias módján összegezte, hogy az elefántok kurvára nem arra vannak, hogy a turistákat cipeljék. Az éles szélű dupla karosszékeken át naponta rájuk nehezedő súlytömeg hosszú távon komoly fizikai fájdalmakat okoz nekik, a láncon tartás pedig mély depresszióba taszítja őket. Amikor egy csirkének kitekerik a nyakát az bennem nem sok mindent mozdít meg, valahogy az élet szükséges részének tűnik. De amikor az emberi hülyeség, mohóság és lustaság ilyen csodálatos teremtményeket tesz tönkre, akkor azt mondom, hogy ezt lehetne másként csinálni.

Összesen öt elefánt volt. Egy fél éves, egy két éves, két felnőttkorú és egy 65. életévét töltött “nagymama“. Bő negyedórán át adagoltam nekik egy hordónyi kukoricát, amit mohón kapkodtak el tőlem. Aztán mászkáltunk picit azt erdőben és kerestünk fákat vakarózni. Rövid búcsút vettünk, engem levittek a vízeséshez egy thai családhoz, akik valóságos lakomával fogadtak.

Miután már nem bírtam többet enni, indulhattunk az igazi mókára. Először jött a sárdagonya majd a hűsítő fürdő a vízesésben. No meg készítettünk valami csodagombócot különböző gyógynövényekből, amelyek az elefántok emésztését segítik. Ez a pár óra felejthetetlen maradt.

Az elefántozásból hazaérve megcsináltam pár próbatesztet a másnapi TOEIC vizsgámra. Eszembe jutott, hogy mennyit stresszeltem (teljesen feleslegesen) az egyetemi vizsgáim előtt. Hajlamos voltam alvás nélkül nekivágni a próbatételeknek. Jobb lett volna akkor is “elefántozni”. Az elefántok után nem volt gond az alvással sem. Reggel pedig felejthetetlen élmény volt tuktukkal menni vizsgázni. Mintha a szabadság és a kötelesség furcsa egybemosódása lett volna, de valahogy nagyon viccesnek éreztem. Utoljára vizsgázni a polgári jogi szakvizsgámra mentem a Legfőbb Ügyészségre a Markó utcába. Bevillant, hogy vajon milyen fejet vágtak volna a biztonságiak, ha oda is egy tuktukkal érkezem és egy sofőrrel, akinek egy banánlevélből tekert cigaretta lóg ki az arcából. A vizsga egyáltalán nem volt nehéz, inkább csak az időnyomás volt kellemetlen, no meg a thai felügyelők hiperaktivitása.

Másnap már a Doi Inthanon Nemzeti Parkot vettem célba, amely Thaiföld legmagasabb hegyéről kapta a nevét. Ezt a címet 2565 méterrel érdemelte ki, és három hónap után ez volt az első hely, ahol nem kellett a heves izzadással szembenéznem. Tényleg nagyon szép hely. Szövevényes erdők, bennük kacskaringós, recsegő falépcsőkkel tűzdelt keskeny erdei utak. No meg persze a vízesések, azok szelídebb és mindent maguk alá gyűrő válfajaiból egyaránt. Egész nap egy spanyol-kolumbiai csapattal voltam, akikkel nagyon jól mulattam, pedig reggel még nem is tudtunk egymásról. Sajnáltam, hogy nekik a következő állomás a haza volt, így nem tudtunk többet együtt lógni. No de hát ilyen ez a vándorélet, sose tudod, hogy melyik szereplő hány epizód erejéig marad az életedben. Valakivel csak egy pár órát agyalok, aztán se híre se hamva. Valakivel pedig napokat töltök és továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Én júliusban jártam itt, így engem nem érintett. Ugyanakkor Chiang mai szépségére igencsak árnyékot vet mindaz, amit a február közepétől május közepéig tartó “füstös évszakról” avagy “lángoló évszakról” tudni lehet. A thaiok sajnos szeretnek tüzeskedni. A tüzet egyfajta területrendezési eszközként használják. Ha például bokrokat kell kiírtani egy lejtőről vagy meg kell szabadulni az előző évi termés felesleges részétől, vagy helyet kell csinálni a következő évi termésnek, egyszerűen felgyújták az adott területet. Mindemellett, mivel egyébként is a száraz évszakról van szó, nagyon gyakoriak az erdőtüzek, amelyek egy része emberi mulasztásból, másik része pedig a rekkenő hőségből ered. Az ember és a természet közösen összehozza azt, hogy Thaiföld északi része, még ha csak foltokban is, de lángokban áll. Amire pedig ez lényegesen hátrányos hatással bír, az a levegő minősége. Ez a minőségromlás tulajdonképpen Thaiföld teljes északi részét érinti, azaz Bangkok és minden ami tőle északra helyezkedik el. Chiang Mai pedig a rossz levegőminőség világbajnoka. Egyre több helyen olvasni, hogy ha bármi gondod volt vagy van a tüdőddel, akkor februártól május közepéig inkább máshova menj kirándulni. Ebben az időszakban teljesen egészséges tüdővel sem érdemes ezen a környéken tartózkodni.

Az “air quality index” (AQI) a levegő minőségét értékelő skála, amelyben minél magasabb a szám, annál rosszabb a levegő minősége és nő az egészségkárosodás veszélye. Chiang mai a negatív rekordot egy márciusi napon 295 ponttal állította fel, de rendszeresen produkál 160 feletti értékeket. Ezzel szemben például Magyarország éves átlagos mutatója 47.