(Előre is bocsánat a minőségért, sajnos a GOPRO-m beázott félúton.)

Tavaly novemberben még csak ki kellett mondanom, hogy elindulok, viszont márciusban már ténylegesen el is kellett indulnom. Bemelegítésnek egy-egy hónapot töltöttem Franciaországban és Spanyolországban, majd egy rövid magyarországi látogatást követően május 7-én Sri Lanka felé vettem az irányt. A két hónap Európában csodálatos volt, de ez az a világ, amit korábbról is jól ismertem. Sri Lanka felé az átszállásnál a dohai (Katar) reptéren viszont a különböző népi viseleteket kémlelve már éreztem, hogy valami teljesen újnak állok a kapujában. Turbánok, hidzsábok, burkák, na és persze a luxusboltok közé préselt repülőtéri imaszobák.

A colomboi reptérre megérkezve a vízumügyintézés könnyen ment: Fontos, hogy az erre kijelölt honlapon [https://eta.org.lk/] kell a vízumot az utazást megelőzően megigényelni és az e-mailes visszaigazolást kinyomtatva elvinni.

Bármennyire is nem szeretnék a terrorról írni, a hatásait sajnos már a repülőtéren látni véltem. Sehol a hátizsákos fiatalok, mindössze három nem helyi arcot láttam, csak indiaiak és sri lankaiak (szingaléz [buddhista] és tamil [muszlim]) vettek körül minket. A turizmus a béka segge alatt volt, és ez mindenki életére rányomta a bélyegét.

A reptéren vitézkedő rendőrök tengeréből kikeveredve találkoztam a sofőrömmel és elindultunk a sziget másik (keleti) oldalán található Arugam Bay-be. Az utakon kb. minden 20 kilométeren volt egy rendőri ellenőrzőpont, a városokban több is, és a fél hadsereg ki volt vezényelve az utcák folyamatos felügyeletére. Sokszor megállítottak minket okmányellenőrzésre. Velem kedvesek voltak, mosolyogtak és az ocsmányul telepakolt táskámat sem nézték meg. Érzésem szerint fogalmuk sem volt arról, hogy mit is keresnek. A terror okozta könnyek viszont az óceán vizénél is sósabbak voltak, így érthető, hogy igyekeztek helyreállítani a közbiztonságot és megnyugtatni a helyieket. Én egy percig sem éreztem magamat veszélyben, de nap mint nap látni a gépfegyveres katonákat korántsem volt üdítő élmény.

A nagy átlag jól el van egymással és a főszabály továbbra is a békés együttélés, de az országban több helyen sem feszültségmentes a különböző vallásúak együttélése. A muszlimok és buddhisták között is súlyos ellentétek vannak. A megérkezésemet követően buddhisták gyújtottak fel muszlim boltokat. Agresszív buddhisták? Ilyet még nem hallottam… A helyiek szerint hol az irigység, hol a vallási radikalizmus motiválja ezeket az erőszakos cselekményeket. Bármi is a kiváltó ok, ha folytatódik az erőszak, akkor a turizmusnak lőttek. Ha pedig a turizmusnak lőttek, akkor a lakosság jelentős része marad bevételek nélkül, ami csak fokozza a feszültséget. A nagyobb városokban persze zajlik az élet, emellett egyes vidékeken a tea- és kávéültetvények jó pénzt hoznak nekik a konyhára. Viszont bizonyos régiók szinte kizárólag a turizmusból szerzik a bevételeiket és ők most a sok napsütés ellenére is árnyékban élnek. Egyáltalán nem jó belegondolni abba, hogy mi lesz, ha a turizmusból élő embereknek annyi pénze sem lesz, amennyi most van. A sri lankai kormány már így is adómentességet biztosított erre az évre a turizmusból élőknek.

Akartam én többet kirándulni, de a fentebb vázoltak okán inkább úgy döntöttem, hogy az út jelentős részét pihenéssel és szörftanulással töltöm, na meg jógával, hogy egyedül is be tudjam kenni a hátam naptejjel (és ez sikerült is). Taxival 7 óra alatt értünk át Colomboból Arugam Bay-be. A mindössze 6 bungalóból álló szállásom neve „Another World” (Egy másik világ) volt, amit egy fiatal muszlim sri lankai csóka (Szulfi) üzemeltet három fiatalabb testvérével. Szulfi egy angolul jól beszélő, jó megjelenésű, talpraesett fószer, aki a család esze. Ő intézi a foglalásokat, oktatja a szörföt és intézkedik a beszerzésekről meg a fuvarokról. A többiek még nem nőttek fel a feladathoz, így nekik marad a kulimunka. Váltanak pénzt, pár dollárért kimossák a szennyest és bármit megfőznek nekem, amit csak kérek, ráadásul az éttermi árak feléért vagy akár harmadáért. Fejenként 4 dollárért (1 USD = 175 sri lankai rupee) királyrákot készítenek, de ha csak csirkét kérek, akkor az meg van 2.5 dollárból. Ez így összességében nem egy rossz csomag a napi 10 dolláros bungalóért. (Persze a kialakult helyzet okán már napi 4-5 dollárért is remek szállásokat lehetetett találni.) Volt egy népes majomcsalád is, amely minden délután 4 óra táján a bungalók tetején talált magának árnyékot. A belső kertben mókusok és gyíkok futkorásztak. Rengeteg volt a kóborkutya a környéken. Nem veszélyesek, viszont bolhásak.

dav
fbtmdn

Arugam Bay egy szörfparadicsom, amely az év jelentős részében vonzza a turistákat. Most viszont az üdülőfaluban és a partokon is egyaránt óriási volt a pangás. Mint Siófok októberben, azonban itt már tart a szezon. Mindenki erre készült, ilyenkor tudnak leginkább pénzt keresni. Viszont idén egyelőre csak a nagy büdös semmit kapják. Ez a hely hússzor annyi turistát is lazán el tudna látni, mint amennyi jelen volt. Sokan mesélték, hogy tavaly 300 fős bulikat hoztak össze, most nagyjából összesen volt ennyi turista a környéken. A tátongó üresség nyomasztja a vendéglátásban dolgozókat. A bejáratnál igyekeznek behálózni a turistákat és jobb napokon sikerül is. De ha nem, akkor marad az ücsörgés és az üres asztalok bámulása. Egy-egy étterembe sosem láttam embert bemenni. Gyakran ábrándozhattak arról, hogy tele vannak az éttermeik, maguk elé képzelve a jókedvűen zabáló turistákat. De az esetek többségében legfeljebb a turisták bejárat előtt elsuhanó árnyéka jutott nekik. Így a pénznek is csak az árnyékát bámulhatták. Mindennek tükrében persze érthető, hogy miért igyekeztek legombolni rólunk mindent.

A főutcán sétálgatva hamar összeállt a kép a helyiek életéről. Az asszonyok és a gyerekek többsége a közeli falvakban vagy a leghátsó utcákban van „elrejtve”, a férfiak pedig próbálnak valami pénzhez jutni. Mindent megpróbálnak eladni és mindenki nagyjából ugyanazt az árukészletet próbálja rád sózni. Mindig így zajlik: „Hello Testvér! Hogy vagy? Honnan jöttél? Van már szállásod? Szörfözöl? Én vagyok a legjobb oktató a környéken és baráti áron tanítalak! Szafari tuktukkal vagy dzsippel érdekel? Akarsz robogót bérelni? Masszázs? Szívsz valamit? Van lokál gandzsa meg indai, no meg hasis, mondjad mennyi kell.” És amikor mindezt végig hallgattad, akkor jön a kérdés, hogy „Nincs egy szál cigid? Egyeseket nehezebb volt lerázni, de a többségnek azért leesett, hogy nem kell tőle semmi.

Az elején haverkodtunk a helyiekkel, de aztán mindig eljutottunk oda, hogy mi fizettük a sörüket, meg olyan is előfordult, hogy pénzt akartak kölcsön kérni. Nem azzal van a baj, hogy alkalmanként kérnek valamit tőled, hanem azzal, hogy természetesnek veszik, hogy adsz. Persze értem én, hogy nincs profit a pangás miatt, de ez az állandó kéregetés lehangoló. És nem hajléktalanokról, hanem egyszerű helyi arcokról, pincérekről, szállodai dolgozókról van szó.

A megszólítások is egészen elképesztő csokrot alkotnak. Akár egy beszélgetésen belül is váltják egymást, így valamikor „barát”, valamikor „testvér”, valamikor pedig „úr” voltam. Úr általában akkor, amikor egy ajánlatot prezentáltak vagy amikor fizetnem kell valamiért. Tesó meg akkor, amikor kellett nekik egy sör.

Legnagyobb részükről az a benyomás, hogy nem tudnak bánni a pénzzel, hamar a seggére vernek a kemény munkával megkeresett rupee-knak. A matekkal is vannak bajok, volt, hogy négy ember kellett ahhoz, hogy összeadjanak három számot. Persze úgy nehéz, hogy sokszor azt sem tudják, hogy mit mennyiért adjanak el.

A természet szépsége és a gasztronómia sok mindenért tud kárpótolni. Tényleg paradicsomi a környezet. Tucatnyi finomhomokos partszakasz terül el a környéken és tuktukkal vagy akár bringával nagyon könnyen megközelíthetőek. A hullámok számomra egy teljesen új dimenziót jelentettek, ennyire intenzív centrifuga élményben korábban még nem volt részem. Nem hiába szörfparadicsom. Persze nem kell cunami-szerű dolgokra gondolni, de könnyen megtörténhet, hogy hirtelen 50 méterrel arrébb találod magad. Az egyetlen hátrány, hogy a hullámok miatt a vízben semmit nem lehet látni, így a snorkelezés errefele nem divat.

A térségben pávák és majomcsordák kóborolnak teljesen vadon. Több helyütt apróbb tavak, bennük rengeteg krokodillal. Gyakorta látni magányosan bóklászó elefántokat is, viszont őket érdemes őket csak távolról szemlélni. Közelükbe merészkedni legalább annyira bölcs dolog, mint Bud Spencertől elvenni a hagymás babot.  Ezek nem cirkuszi elefántok, egyáltalán nincsenek hozzászokva az emberi jelenléthez.

Alapvetően indiai ízvilágú, felettébb fűszeres ételekkel találkoztam. Szinte minden étteremben tucatnyi különböző curry közül lehetett választani. Persze a hagyományos ázsiai fogások is megjelentek és az európai konyha is megfelelően képviselve volt. Itt a kicsit csípős változat is sokszor azt jelentette, hogy először leég a torkod, majd másnap a segged.

Ami nekem új volt, de szívesen ismerkedtem vele, az a vegán konyha. Így futottam bele olyan különlegességekbe, mint a kurrakan roti, ami egy kókusszal készített laktatós barna kenyér és avokádó krémmel vagy humusszal a világ legjobb reggelije. Vagy itt van a csicseriborsó burger reszelt céklával és ananásszal. Persze ez utóbbi nem sri lankai találmány, hanem egy külföldiek által vezetett helyi vegán sláger étterem, a „Karma Garden” agyszüleménye. Nagyon sok vegán emberrel találkoztam, de én továbbra sem tartozom közéjük. Persze értem én, hogy érdemes az állati eredetű ételeket csökkenteni étrendünkben. Azt viszont továbbra sem nagyon bírom ki röhögés nélkül, amikor arról beszélnek, hogy pl. a tengeri kagyló vagy a tintahal is ugyanolyan élőlények, mint mi emberek, ezért nem szabad megenni őket. Szóval a világ lehetne kicsit „vegánabb”, a vegánok viszont lehetnének kicsit kevésbé vegánok…

A második napomon Szulfival feldobtuk a szörfdeszkát a tuktuk tetejére, és már indultunk is a Whiskey Point nevű partszakaszhoz, hogy részt vegyek életem első szörfóráján. A tuktukban ülve büszkén meséltem Szulfinak, hogy mi magyarok szinte unikális módon először a családnevünket és utána keresztnevünket mondjuk. Gondosan ápolt, hófehér fogainak hirtelen előbukkanásából már tudtam, hogy itt is ugyanez a helyzet, pedig még ki sem mondta.

Nem is vagyunk olyan különbözőek. A Whiskey Point-hoz megérkezve kb. 10 perc szárazföldi okítást követően már a vízben tesztelhettem a tanultakat. Az első óra persze nem sok sikerélményt hozott. Két hét után viszont a gyakorlódeszkával már jókat siklottam. Az igazi, kisméretű deszkán azonban továbbra is csak annyi esélyem volt, mint elefántnak kötélen táncolni. A szörf nagyjából olyan, mint a síelés, csak nem kell közben halálra fagyni.

dav

Egy japán sráccal (Masaki) haverkodtam össze a leginkább. Masaki egy tokiói toronyház 25. emeletén ücsörgött és egy médiacégnek húzta az igát, majd úgy döntött, hogy inkább az edzői pályára vált (elsősorban crossfit vonalon), Sri Lankán pedig erre készítette fel magát. Minden reggel 5 órakor már ébren volt és jöhetett a meditáció, a légzéstréning, az olimpiai gyűrű, majd pedig levezetésnek másfél óra jóga. Mindez fűszerezve az igazi japán precizitással és a töretlen kitartással. Közös bennünk, hogy mindkettőnknek elege lett a nagy „menedzseréletből”, a különbség csak annyi, hogy neki már volt terve, nekem még nem. Nem mintha lustálkodni akartam volna egy hónapon át, de az ő személyisége kiváló motivációként szolgált ahhoz, hogy én is újabb és újabb célokat tűzzek ki a sportot illetően.

Már több mint két hete dekkoltam Arugam Bayben, amikor megjött a kedvem az utazáshoz. Az országban ugyan egyre több helyszín elérhető légkondicionált buszokkal, sok várost azonban továbbra is csak helyi buszokkal vagy vonatokkal lehet megközelíteni. Ez utóbbiak felettébb kényelmetlenek és lassúak, nem is beszélve arról, hogy a déli forróságban olyan, mintha egy sütőben utaznánk. Így a leggyakoribb megoldás, hogy a turisták összedobják a pénzt egy taxira vagy tuktukra.

Tea- és kávéültetvényeken, dimbes-dombos vidékeken keresztül jutottam el Kandyba, ami nagyjából a sziget közepén helyezkedik el. Az út lenyűgöző volt, az ország egész belső része zöld színben ragyog.

dav
dav
dav
dav

Kandy

Kandyba megérkezve tuktukra szálltam és két kérést intéztem a sofőrhöz: Vigyél olyan szállodába, ami a városközpontban van és nem kerül többe 10 dollárnál egy éjszakára. Erre fél óra kanyargást követően kilyukadtunk egy olyan helyen, ami kilométerekre volt a központtól, és persze 20 dollár lett volna egy éjszaka. Aztán persze bevallotta, hogy ő itt jutalékot kap azért, ha vendéget hoz. Mondtam, hogy én ezt magasról leszarom, és addig rimánkodtam neki, amíg végül hajlandó volt teljesíteni a kérésemet. Majd volt pofája emelni a fuvardíjon, mert, hogy neki tovább kellett furikáznia engem mint gondolta.

Másnap nekilódultam, hogy megnézzem a Fog Templomát, ahol Buddha fogát őrzik. A templomnak nem csak vallási, hanem hatalmi szempontból is kiemelt jelentősége van, mert a helyiek szerint, aki őrzi e relikviát, az irányítja az országot. A fog tiszteletére naponta több szertartást tartanak, amelyek az európai szemeknek egészen varázslatosak.

sdr
dav

Trincomalee

Az utolsó pár napomon Masakival elmentünk Trincomalee-ba, amely hindu templomairól (Koneswaram), csodálatos tengerpartjairól és tengeri élővilágáról híres. Ezek a hindu templomok sokszor inkább hasonlítanak egy morbid vidámparkra vagy játszótérre, mint egy tényleges templomra. A hindu vallás képzeletvilága sokkal vadabb és színesebb, mint bármely más vallásé.

Kora reggel már kint is voltunk a tengeren, hogy meglessük a delfineket, majd tovább indultunk a Galamb-szigethez, ahol teknősök és kisebb cápák gyűrűjében sznorkeleztünk. Ezek a cápák nem voltak nagyobbak, mint egy német juhász, mégis amikor az első elúszott mellettem még percekig figyeltem, hogy nem kezd-e el körözgetni.

Sigirya

A reptérhez vezető úton még volt lehetőségem egy rövidebb sétára a Sigiriya („oroszlánszikla”) körül. A szikla története az V. századba nyúlik vissza, amikor is az akkori király itt építette fel új fővárosát. Sajnos az épületekből sok nem maradt, inkább csak a város elrendezése, ami kivehető a tájképből, de a kilátás és az életteli környezet miatt kihagyhatatlan.

Én hogy vagyok? Jómagam is gyászolva érkeztem egy gyászoló országba. Amikor novemberben eldöntöttem, hogy útnak indulok, egyáltalán nem gondoltam volna, hogy Édesapámnak már nem fogok tudni repülőjegyet küldeni. Rengeteg gyönyörű helyre juthattam el neki köszönhetően, én viszont már nem tudok neki egyetlen földi paradicsomot sem megmutatni. Az egyik legőrjítőbb dolog a gyászban, az álom. Lefekszek aludni és hirtelen minden újra tökéletes. Ilyenkor újra együtt gokartozunk, együtt cseréljük le a téligumit, együtt bowlingozunk, együtt grillezünk, együtt síelünk, együtt szaunázunk és együtt bosszankodunk értetlenül, hogy a nagymama hogyan főzhetett húsleves helyett meggylevest a vasárnapi ebédhez. Aztán jön a reggel, ami forró mégis fagyos, amiben a madárcsicsergés katonai sípszóként, tűszúrás módjára érkezik. Ébresztő! Vissza a valósághoz! Ilyen napokon mit sem érnek a pálmafák, a tenger moraja, vagy a flancos kaják. Van az a tátongó üresség, amit nem lehet betölteni. 2018 májusában Sri Lanka árnyéka volt önmagának, és én is.