I. Rész: Laosz (Luang Prabang tartomány)

Indulás után még egy ideig forgott az agyam, hogy kiküldtem-e az utolsó e-mailt az ügyfélnek, bezártam-e az ajtót vagy bepakoltam-e mindent, de a bangkoki reptéren már volt bennem annyi lazaság meg fehérbor, hogy leszarjam az egészet. Különösen jól jött a bor, amikor két Emirates gép után átszálltam a Bangkokból Luang Prabang tartományba közlekedő, repülőnek nevezett talicskára. Nagyjából 30 óra repülgetés meg várakozás után megérkeztem Laosz nemzetközi repülőterére, ami akkora, hogy egy jól megtermett helyi szöcske átugorja. Érkezéskor rögtön “milliomos” lettem, ugyanis 100 amerikai dollárért 828.000 kipet kaptam.

A szállásom a Mekong partján volt, a folyóra néző erkéllyel, idilli volt egy szép vakáció kezdetéhez. Az első élmény mindenképpen a Mekong folyó, ami labirintusként szövi át a tájat. A helyieknek ételforrás, közlekedési útvonal vagy éppen fürdőhely (kizárólag az erre kijelölt területeken). A folyó a helyi nagyúr, általában bőkezűen segíti a helyieket, monszun idején azonban sok helyen beáll a Titanic hangulat. A Mekong folyó kénye-kedve szerint veszi el a helyiek életterét majd adja vissza, és évről évre, lassan, fokozatosan formálja a tájegységet. A part mentén hosszasan menetelve eszméltem rá, hogy sok helyi család saját lakásának előszobáját alakította vegyesbolttá, így miközben anyuka kiszolgál, a többiek a háttérben, kb. 2 méterrel arrébb, nézik a helyi “Barátok közt”-öt, nintendóznak vagy éppen a családi vacsora zajlik. Egy percre sem áll meg az élet. Korán, reggel 4-5 óra körül már pezsegnek, viszont este 7 után már jön a tömeges ásítozás. Főleg azoknál látni, akik – elsősorban turizmussal összefüggő – munkájuknál fogva nem tudják a helyiek megszokott életét élni.

Nagyon kedves és figyelmes volt mindenki. Mentem az utcán, ücsörögtem az erdőben vagy beléptem valahova, és a helyiek többsége csak úgy rám dobta azt az őszintén széles mosolyát és énekelve mondta, hogy „Sabaidee” (ejtsd „Szábájdí”), ami annyit tesz, szia.

Laosz 1954-ben nyerte el függetlenségét, előtte több mint fél évszázadon át francia gyarmat volt. Ez a kultúra minden területén hagyott nyomokat és bizony jól áll a helynek. Sok franciával találkozni, vannak akik csak ideiglenesen jöttek kicsit kirándulni és/vagy dolgozni, de vannak, akik otthon eladtak mindent és itt nyitottak egy kisebb bárt vagy éttermet.

A laosziaknak vannak gondjaik az angollal, főleg a kiejtéssel, ahogy az Ázsiában lenni szokott, de serényen igyekeznek, hogy megértessék magukat. Sokan csak úgy odajöttek gyakorolni az angolt. Érdeklődve kérdezgettek Magyarországról. Amikor elárultam, hogy ügyvéd vagyok úgy néztek rám, mintha valami Nobel-díjas tudós lennék. Itt a helyiek álma inkább egy pincéri, sofőri, idegenvezetői vagy tanári állás, esetleg egy kis vegyesbolt üzemeltetése. A többségnek csak távoli álom az egyetem.

Persze ők is igyekeznek eladni mindent, de nem erőszakosak, megértik az első nemleges választ is és nem próbáltak átverni egyszer sem. Rögtön nagyon pozitív volt a kép a helyiekről, akik annak ellenére is vidám és befogadó természetűek, hogy jelentős részüknek szinte semmi vagyona nincsen.

Soha egyetlen percig nem éreztem magam veszélyben, nagyon biztonságos és nyugodt a hely. Egyedül úgy kerülhetsz bajba, ha magadnak csinálod. Nincsenek stricik meg kurvák, egy-két tuktuk sofőr kivételével drogot sem próbált meg nekem senki eladni. A tartomány börtönében mindösszesen kb. 200 elítélt van, ami sokat elárul. 

Első utam a Kuang Si vízeséshez vezetett, ami a Luang Prabang tartomány legfőbb attrakciója. Béreltem egy robogót, amivel kevesebb, mint egy óra alatt eljutottam a célig. 3 dollárt se kellett fizetnem, hogy belépjek Laosz talán legismertebb nemzeti parkjába. A víz csobogását már a bejáratnál hallani, de a medverezervátumnál érdemes halogatni a nagy szenzációt. Jól kitaposott, de sok helyen csúszós és meredek útvonalon betekintést kaphatsz a laoszi dzsungelbe. ÉLET. Ezzel az egy szóval tudom jellemezni. Folyamatos zümmögés, fecskeméretű pillangók, gyíkok, bivalyok. A vízesés nagyon felkapott látványosság, így érdemes korán érkezni, no de azért nem kell hajnalban kelni, viszont arra számítani kell, hogy déltől nagyon nyüzsög a hely. Jól tettem, hogy először körbejártam a helyet és csak utána fürödtem, mert a vízesésben pocolva már elképzelni nem tudtam volna, hogy megmászom azt a dombot.


Hazaúton találkoztam életem első elefántjával is, aki még baby volt. Sajnos láncon volt tartva, amit nem nagyon tudtam elviselni, de ahogy az ormányával körbetekeredett az alkaromon és falta az általam szorgosan adagolt növényeket meg banánt, az felejthetetlen volt.

Az idilli napon borús felhők gyülekeztek. Az utak többsége borzasztó állapotban van. A kátyúk számában minket is simán vernek, amit napról napra instant kátrányozással próbálnak orvosolni. A hazaúton a vízeséstől pont egy ilyen kátrányfolt felé közeledtem és a mellettem elhaladó mikrobusz miatt nem tudtam kikerülni. Elcsúsztam.

Szerencsére nem vesztettem el teljesen a kontrollt, így a bal oldalammal tudtam tompítani az esést. „Huh, élek, csontom nem tört”, konstatáltam. Ugyanakkor rémülten néztem a végighorzsolódott bal oldalamra, amit vér és kátrány borított. Bár a tetanuszt otthon beadattam indulás előtt (a tífusz és a hepatitis A+B elleni oltásokkal együtt), annyira nem voltam nyugodt. Még otthon ki lettem tömve orvosi cuccokkal, úgyhogy egy órán belül a szálláson voltam fertőtlenítve és bekötözve (a vakáció első napján). Ennek tetejébe még valami gyomornyavalyát is bekaptam. Másnap lázasan ébredtem. Nem tudtam, hogy csak a fáradtság és a gyomorrontás okozza, vagy a laoszi kátrány kezdte el szétkúrni a sejtjeimet. Szóltam a recepciósnak, hogy hívjon egy tuktukot. Életemben először ültem benne. Ott, egy tuktuk hátsó ülésén, nem éreztem jól magam. Az utunk a helyi kórházba vezetett, ami előzetes várakozásaimhoz képest egy luxusvilla volt. Miután a nővér meglátta a bekötött lábam és karom, alma méretűre nyílt szemekkel sietve rohant hozzám és vitt be a rendelőbe, minden kérdés nélkül. Ő pontosan annyira beszélte az angolt, mint én a laoszit, úgyhogy kezdődött az „Activity” játék. Megjött az orvos is, aki olyan határozottan és szép kiejtéssel köszönt angolul, hogy elkezdtem reménykedni. Aztán persze rögtön ki kellett égjek rajta, mert a tudás nála se ment ennél sokkal tovább. Meg tudtam velük értetni, hogy otthon kaptam tetanuszt, amire egy kaliforniai szörfös lazaságával mutatta fel hüvelykujját. Végül feltettem nekik a kérdést leegyszerűsítve: No die? No worry?, amire heves integetéssel kijelentő módban papagájkodták vissza a kérdésemet. “No die. No worry.” A 4 dolláros vizitdíj megfizetését követően már kicsit nyugodtabban ültem be egy újabb tuktukba.

Hazaérve a kórházból, nyakamba vettem a várost, buddhista templomok sora és a laoszi Nemzeti Múzeum következett. A nap elején megszólított egy fiatal buddhista szerzetes, akit Phet-nek hívtak. Látta a kötéseimet és ennek apropóján kezdtünk el beszélgetni. Rögtön felajánlotta, hogy kísérjem el a templomukhoz és nézzem meg onnan a kilátást. A templom mellett ücsörögve bő fél órán át faggattuk egymást. Napi egyszer esznek, se alkohol, se nők, se edzés, se mászás (pl. fára vagy épületre). Van helyette viszont sok meditáció és egy határtalan kíváncsiság a világ minden porcikája iránt, mindez fűszerezve annyi jóindulattal és kedvességgel, ami számomra teljesen szokatlan volt. A buddhista szerzetesek, főleg a fiatalabb generáció, nyitott arra, hogy turistákkal ismerkedjen, ez számukra egy fontos tanulási lehetőség, hogy megértsék a világot. Meséltem neki a munkámról és a hobbijaimról, elmagyaráztam neki, hogy működik a GOPRO camera, érdeklődve nézte a Budapesten készített képeimet, az egy-egy képen felbukkanó akkori páromra pedig csak tipikus ázsiai akcentussal annyit nyilatkozott, hogy “naaajsz”. Na látom haver, te sem vagy fából. Gondoltam. Sajnos a mestere szólította, hogy kezdődik a szertartás, így én is tovább indultam. Ami meglepő, hogy jelentős részüknek van okostelefonja, na ezt nem láttam előre.

A város fölé magasodó dombon (Mount Phou Si) van egy buddhista szentély (Wat Chom Si), amely mind a kilátás, mind pedig a szentély hangulata miatt transzcendentális élményeket hordoz magában. Az egyik oldalon fákkal takart, a másik oldalon buddhista ereklyékkel sűrűn díszített ösvényeken feljutva, a domb tetejéről, illetve az azon lévő aprócska buddhista szentélyből szinte az egész környéket be lehet látni. Naponta szép számban látogatnak el ide turisták és buddhisták. A naplementi órákban hering party van, de nap közben sokszor csak síri csend és nyugalom, mindez annak ellenére, hogy nem vagy teljesen egyedül. A 35 fokos hőségben felérve a dombtetőre megváltás volt bepocolni a szentély hűvös sarkába. Hosszasan üldögéltem odabent és figyeltem, ahogy a buddhisták bejönnek, füstölőt/gyertyát gyújtanak, háromszor meghajolnak, adományt, elsősorban virágot tesznek Buddha lábához, majd ezt követően a megszokott széles mosollyal az arcukon udvariasan fejet bólintva köszöntek nekem és távoztak. Egyáltalán nem zavarta őket a jelenlétem, csak az alapvető szabályokat kell betartani (pl. cipő le és kuss).  Napokig tudtam volna még ott ücsörögni, vissza is mentem még egyszer. Nem volt még a világon hely, ahol ennyire nyugodtnak éreztem volna magamat. Aztán ott van ez a buddhizmus dolog is, de mindenki nyugodjon meg, ebbe nem megyek bele részletesen. Legyen elég annyi, hogy felszabadító érzés mohósággal és fogyasztási kényszerrel sokkal kevésbé fertőzött környezetben pihenni.

Volt még Mekong hajótúra, Pak Ou Buddha-barlang, whiskey-falu, mesemondó színház, elefánttúra etetéssel, fürdetéssel meg tanítgatással (utóbbi persze csak egy óriási kamu volt). Vannak közöttük nagyon „turistás” programok, de a mesemondó színház varázslatosan autentikus élmény volt, mindössze egy tucatnyi néző, az előadó és muzsikusa társaságában.

Az árak elkepesztően barátságosak. 3 dollár volt egy rövidnadrág, ugyanennyi a kedvenc tésztalevesem (kb. vödör méretben), 12 dollár egy napra egy robogó (no meg további 25 dollár, ha odavered), 25 cent a napi parkolási díj, 5-8 dollár egy óra masszázs, 2,5 dollár egy Marlboro, helyi cigi már kapható 25 centért. Kb. 3,5 dollár egy olyan wok kaja, amit otthon a Pad Thaiban 10 dollárért eszegetünk. A piacon 1,5 dollár egy szelet csirke két körettel. Az éttermekben 7-20 dollár közötti értéken már jókat vacsorázgattam, de itt is inkább a bor az, ami drágább, egy szép Bud Spenceres szelet ausztrál marha például már 13 dollárért a bendődben landolhat. Mint minden ázsiai ország, Laosz is egy nyitott konyha. Az elején benyelt gyomorpara miatt óvatosabban ettem, a piacon kajálást egy kivétellel mellőztem is. A legextrább, amit ettem az banánlevélben párolt zöldfűszeres mekongi halfilé volt szezámmagos tengeri fűvel.

Utolsó estére nyugis vacsorát terveztem, de odajöttek hozzám a Sakura Bar francia pincérlányai, akik szórólapot osztogattak. Ajánlották, hogy nézzem meg a bárt ahol dolgoznak és kapok welcome drink-et is. Gondoltam miért is ne. Megérkezve a bárba megkaptam a welcome drink-emet, ami úgy nézett ki, hogy fogtak egy fél literes laoszi viszkit, amit 1 liter kólával karöltve beleöntöttek egy vödörbe, jég, szívószálak és már kész is. A vödörnek a felét nem bírtam meginni, utána valami kék színű löttyre váltottam, ami kevésbe volt ütős, mint a 1,5 liter viszkikóla. A hely története a következő: egy kínai csóka gondolt egyet es megnyitotta ezt a helyet a város szélén az egyik híd oldalában. Az alkalmazottak mind fiatalok a nagyvilágból, akkor francia, szudáni, venezuelai, brit és német volt a személyzet. Nem fizetést kapnak, hanem szállást, napi háromszori étkezést és korlátlan italfogyasztást minden egyes nap, ha van vendég, ha nincs!!! Napközben kell némi szórólapot osztogatni. Egyéb kötelezettségük nincs, még a mosogatásra is külön helyi személyzet van, egyetlen dolguk, hogy kiszolgálják a vendégeket, de ők is végigihatják az egész estét. Elég nagy a fluktuáció, mindenki akkor mond fel és akkor jön vissza, amikor akar. A kínai pasas stílusát tekintve tisztára olyan mint a Másnaposokban „Chow”, vékonyszálas cigijét sűrűn szívogatva őrült módon ropja a táncot és minden este sügérre issza magát a fiatalokkal. A franciáknak tetszett, hogy beszélem a nyelvüket és rögtön be is mutattak a főnöknek, aki kb. 5 mondat után nekem is tett egy ilyen “állásajánlatot”. Pingpongoztam egy olyan asztalon, ahol sörösüvegekből volt a háló, meg volt tüzes limbó is, de a léc már az első körben is olyan alacsonyan volt, hogy legfeljebb átugrani tudtam volna, és inkább nem akartam leégetni a pofámat.  Sajnos hajnali 1 előtt kicsivel teljesen bezárt a hely. Egy arra járó tuktukra felpattanva hazafele vettem az irányt. Ott, egy tuktuk hátsó ülésén, már nagyon jól éreztem magam.

Egy tuktuk hátsó ülésén / Második rész: Kambodzsa (Siem Reap, Angkor, Phnom penh, Sihanoukville, Koh Ta Kiev)

Siem Reap & Angkor

Fájó szívvel hagytam ott Laoszt. Siem Reap-be megérkezve Kambodzsa elsőre nem volt ennyire pozitív, rögtön átvertek, amikor sofőrt meg idegenvezetőt béreltem az Angkor Wat túrára. No persze én is hibás voltam, hogy nem készültem fel eléggé és arról sem vettem tudomást, hogy országot váltottam.

Siem Reap, amely mindössze pár kilométerre fekszik a „romoktól”, az Angkor miatt tomboló turizmusból építette fel és tartja fenn magát. Ez nem véletlen, hiszen Angkor egyértelműen Kambodzsa legfőbb látványossága, amelynek képmása ezüst színben tündököl a kambodzsai zászló kellős közepén. Siem Reap egy tipikus buli- és bazárváros, ahol a külföldi turisták tuktukot vagy taxit bérelnek, esetleg nekivágnak biciklivel és bejárják Angkort, majd a túráról visszatérve szétvásárolják magukat a véget nem érő bazársorokban. Pezsgő éjszakai élet, amelyben a bárok, diszkók, éttermek, szuvenirboltok, masszázsszalonok, dílerek és stricik egy kajaszagú kaptárt alkotnak.

A laosziakhoz képest a kambodzsaiak nagyon erőszakosak és nyomulósak, minden ötödik méteren el akartak adni nekem valamit. Szavakkal nehéz volt lerázni őket, a távolságtartás és a mutatóujjammal való heves integetés viszont hatékonyabb módszernek bizonyult.

Az árak sem voltak annyira barátságosak mindenhol, de összességében még a magyar árakhoz viszonyítva is olcsó volt minden. Akár 5-6 dollárból is jól lehetett lakni. Kambodzsa más részei viszont sokkal olcsóbbak voltak. Egy amerikai dollárért 4 kambodzsai rielt adtak.

A csontig hatolóan fájdalmas szóviccek szerelmeseként én sem szalasztottam el a lehetőséget hogy az “Ang Kor What?” nevű bárban beverjek pár koktélt, de nagy mulatozásra nem volt lehetőség, mert reggelente korán indultunk a túrára és nem akartam másnapos zombiként nekivágni.

Az idegenvezetőm Chhang volt (igen, ket ‘h’ val) egy fiatal, közvetlen és intelligens kambodzsai. Ő volt az egyetlen, aki nem akart nekem eladni semmit, sőt őszintén megmondta, hogy a második napon már nem feltétlenül van szükségem idegenvezetőre, a kocsiban ülve azokat a helyszíneket is összefoglalta. Persze ő is, mint a szállodai recepciós vagy a taxis, rögtön elbüszkélkedett azzal, hogy a Tomb Raider-t itt forgatták. Mintha ez is egy fontos történelmi tény lenne.

Angkor régen főváros volt, leginkább a királyi családok éltek itt (több infóért Wikipedia jó barát). Az első nap a két leghíresebb rész következett, az Angkor wat (hindu) és a Bayon (buddhista). Ami a netes képeken nem látszik az a falakba vésett mitológia és történelem. Ittam Chhang szavait, amikor a falakon lévő rajzokat magyarázta, ott van kőbe vésve az egész. Hogyan harcoltak egymással istenek és démonok a „Ramayana” hindu mítosz szerint, és Rama király hogyan mentette ki Sita királynőt a démonkirály Ravana fogságából, méghozzá a majomsereg vezére, Hanuman segítségével. Ez a sztori végtelenül izgalmas, hemzseg a hősöktől és gonoszoktól. Ennek a kambodzsai adaptációja a Reamker, amely egyfajta helyi „János vitéz”-ként a kultúra szerves része. Chhangnak köszönhetően az egész olyan volt, mint egy diavetítő. A majomsereg hallatán a Bayonhoz vezető úton én meg elmeséltem Chhangnak a Majmok bolygólyát, korábban még nem hallott róla.

Bayon már az igaz történelmet mutatja be, a thai zsoldosok felbérlésétől és háborúktól kezdve a halászaton át a kakas- es vaddisznó viadalokig minden gondosan rögzítésre került. Érdemes a romokat alaposan górcső alá venni, minél közelebb merészkedsz, annál többet tudhatsz meg e szent hely és az őslakosok történetéről. 

Sokszor hallhatjuk, hogy “romokként” emlegetik e helyszíneket, ez javarészt annak a sajnálatos ténynek köszönhető, hogy amikor hindu uralkodó váltott egy buddhistát, akkor szobrokat fejezett le és falakat döntött le, amik a buddhizmushoz voltak köthetők. Ha jól értettem ez fordítva nem volt igaz. Sok helyen igyekeznek újraépíteni egyes részeket, amihez a köveket ugyanabból a Gulen hegységből hozzák, mint az eredetieket. 

Természet és emberi alkotások teljes harmóniája tárul elénk, gyönyörű látvány, ahogy a 400 éves fák egybenőttek a romokkal. Fényképeknél gyorsan kell cselekedni, mert a fogadóirodák nagyjából 1.02-es odds-szal tennék ki, hogy belesétál egy kínai turista. Érdemes korán érkezni, de mivel egész napos program, lehetetlen elkerülni, hogy egyes helyszíneken szlalomozni kelljen a többi turista között.

Bayonban megáldottak a papnők, hogy tudjak bal kézzel írni meg a lábaimmal zoknit húzni öreg koromban. Abból, amit motyogtak semmit nem értettem, de amikor a szemembe néztek, csak az áradó jóindulatot éreztem. Chhang persze utána elmagyarázta miket kívántak nekem, de nem árulom el. Chhang jól végezte a dolgát és sokat érdeklődött Magyarországról. Szerintem élveztük egymás társasagát.

Az Ang kor wat túra második napja viszonylag rövid volt, viszont itt felfedeztem a lehetőségét annak, hogy saját idegenvezető nélkül is értesüljek mindenről. Egyáltalán nem bántam meg, hogy az első napra béreltem idegenvezetőt, így minden kérdésemet feltehettem, ami eszembe jutott. A második nap viszont már pofátlanul ólálkodtam minden csoport körül, amely általam ismert nyelven hallgatta az idegenvezető meseóráját, így csak arra kellett figyelni, hogy mikor kezdik a beszédet. Ezt a technikát utána előszeretettel alkalmaztam Vietnámban is.  

Tonle Sap tó

Ezután maradt idő megnézni a rejtélyes Tonle Sap tavat. A tó különlegessége abban rejlik, hogy pár ezer kambodzsai meg vietnámi él rajta, a vízen lebegő házakban meg hajókban. Miért élnek itt? Azért mert ingyen van, nem kell állambácsinak adót fizetniük. Leginkább a halászatból meg turizmusból tartják el magukat. A házak áramellátását sok helyen napenergia biztosítja, emellett 1000 literes víztartály és szénkupac hever a teraszokon.

A tó kiterjedése száraz évszakban 2500 km2, az esős évszakban 16000 km2, azaz ilyenkor Ázsia legnagyobb tava és akár a fővárosba, Phnom penhbe is el lehet hajózni (ami nekem microbusszal 5 óra volt). Az esős évszakban a házakat hajóval húzzák fel a folyón biztonságosabb területekre. A helyiek rendesen ki vannak téve az időjárási viszontagságoknak, 2011-ben egy tájfun jelentős emberáldozatot követelt.

A helyszínre érkezve megismerkedtem az idegenvezetőmmel, aki John Cena-kent mutatkozott be (a név egy amerikai pankrátort és akciófilm színészt takar), de ez az ember a legnagyobb jóindulattal is akkora volt, mint az igazi John Cena egyik lába. Ez a koma egy helyi mosdatlan, fogatlan, alkoholista életművész. Chhang után óriási kontraszt volt, hogy ő mutatta meg a helyiek életét. Hamar tudtomra adta, hogy ha a whiskeybe kígyóvért vagy kígyótojást tesz és rászív egy kis füvet, akkor lazán bírja 2 órán át a szexet, amit mindig csak “bambam”-ként emlegetett. Mivel a házak a vízen lebegnek, ha a helyieknek esetleg együttlétre támadna kedve, akkor a házak remegéséből, ide-oda dőlögetéséből tudni lehet. Ezt a jelenséget Mr. Cena csak “rockandroll house“-ként írta le. Ezt követően a házak között csónakázva az idegenvezetés a következőképpen zajlott: halászok, halfarm, rockandroll house, bambam, zöldségeskert, tyúkól, rockandroll house, bambam, ruhaszárító, vegyesbolt, buddhista templom, rockandroll house, bambam, iskola, szerelőműhely, rockandroll house, bambam. Sűrűn ajánlgatta, hogy szerez nekem is egy csajt, hogy átéljem a rockandroll house érzést. Őszinte kétségbeeséssel nézett rám értetlenül, hogy ez a magyar hülyegyerek vajon miért nem akar levarrni egy helyi luvnyát valamelyik ladikon.

Ha korábban valaki elküldött a halál retkes fa­­­­**ára, akkor nem tudtam mire gondol, de ezen a helyen kicsit úgy éreztem, hogy pontosan ott vagyok. Mielőtt azonban túlságosan távol éreztem volna magam mindentől, nagyon kellemes érzés fogott át, amikor megláttam egy katolikus templomot, ott a semmi kellős közepén. A vietnámiak között sok a katolikus, ezért van itt. Ez az épület foglalja magában az iskolájukat is, ahol a helyi skacok mindössze párszáz könyvvel körbevéve, keskeny padsorokban kucorogva hallgatják a tanítást, majd kenujuk bármely pontján kötéltáncosokat megszégyenítő módon lépkedve találnak maguknak izgalmakat a vízen.

Phnom penh

Másnap reggel busszal továbbmentem a fővárosba, ami egy koszos mocskos nagyváros, ahol minden utca egyforma. Megérkezést követően sétáltam vagy 5 órát, de a felettébb keskenyre sikeredett jellegzetes lakóházakat leszámítva nem sok szépséget tudtam benne felfedezni, így inkább aludtam egy nagyot. Az utazás során ez egy aranyszabály, ha egy hely annyira nem tetszik, inkább pihend ki magad. A következő reggelen viszont legalább ott voltam újra egy tuktuk hátsó ülésén. Egy napra 25 dollár egy tuktuk sofőrrel együtt. Sajnos nem igazán tudott angolul, így nem sokat beszélgettünk, de az útvonalat tudtuk egyeztetni.

Első utunk a kambodzsai népirtás rettegett halálmezejéhez vezetett. Az 1975 és 1978 között zajló vörös terror idején a Polpot nevű hóhér vezetésével egy gyáva férgekből álló banda a kommunista paranoiájától vezérelve kiirtotta saját népének egynegyedét (legrosszabb becslések szerint 3 millió embert). Mindenkit megöltek vagy rabságba fogtak és kínoztak, aki értelmiségi (orvos, tanár, ügyvéd, diplomata) vagy külföldi volt vagy külföldi kapcsolatokkal rendelkezett, esetleg beszélt idegen nyelveket.

A halálmező a város szélén található. Aprócska mérete ne tévesszen meg senkit, sajnos ennyi hely is elég volt arra, hogy a lakosság egy jelentős részét lemészárolják. Ha felkapod a bejáratnál a fülest és türelmesen végighallgatod a történetet minden helyszínnél, akkor a végére garantáltan szükséged lesz egy ölelésre. Egy akkora terület volt 400 ember tömegsírja, mint egy teniszpálya negyede.

Akit nem a halálmezőre küldtek, azt rabságba fogták és valamilyen formában mindennap kínozták, ha pedig túlélte, akkor mehetett vissza étlen s szomjan nyomorogni a ketrecekbe zsúfolt rabtársai közé. A rabokra olyan szabályok vonatkoztak például, hogy ostorozás vagy áramütés közben nem sírhatnak, ha ezt megszegik, akkor 10 ostorcsapás vagy 5 áramütés a „jutalom”. A legrosszabb az egészben, hogy a vörös terror idején jártak itt politikusok és diplomaták nyugati országokból és semmit nem vettek észre az egészből. Sikerült őket rendesen felültetni…

A vörös khmerek egysejtű kommunista agyukkal nem fogták fel, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszer és gyógyszerek nélkül nem tudják magukat és követőiket sem fenntartani, így uralmuk viszonylag hamar gyengülni kezdett. A horrornak 1979-ben lett vége, amikor Vietnám megszállta Kambodzsát. A kambodzsaiak sokak szerint a mai napig nem heverték ki ezt a pár évet. Ennyi idő alatt még nem alakult ki a bizalom egymás irányában.

Ami érdekes és folyamatos vidámpark élményt biztosít az a sokszereplős közlekedés, amelyben busz, autó, motor, tuktuk meg gyalogos próbál egyszerre boldogulni. Nincsenek szabályok, mindig azt hiszed, hogy na most tutira nekimegyünk valakinek, de aztán rájössz hogy valójában ez egy rendezett hangyatársadalom, amiben ha mindig is egy hajszálon múlik minden, az a hajszál az mindig ott van. Járdák nem nagyon vannak és ha vannak, akkor is parkoló autók meg árusok foglalják el őket.

A kínai turisták sokan vannak, türelmetlenek és semmi más nem érdekli őket, csakhogy elkészüljön róluk legalább 15 kép minden helyen. A királyi palotánál képesek voltak az egyik épület árnyékos lépcsőjét befoglalni pihenésre, egyáltalán nem törődve azzal, hogy a többi turista fel sem tud jutni miattuk. Ugyanitt történt, hogy találtam egy fényképezésre ideális sarkot, ahol elkezdtem beállítani a fényképezőt. Mielőtt az első képet megcsináltam volna már két kínai szatyor kopogtatta a hátizsákomat, hogy jó lenne, ha sietnék. Fogalmuk sem volt ekkor,  hogy kivel baszakodnak. Legalább tíz képet készítettem azon a ponton és közben jólesően kortyolgattam a jéghideg ásványvizemet. A két vén szatyor kb. ötször kopogott a táskámon, én angolul csak olyanokat mondogattam, hogy “nyugi, jól áll nektek is a várakozás, nemsokára kész leszek… miért nem ültök le addig valahova?“, de persze semmit nem értettek belőle, majd megfőttek a tűző napon, nem győzték legyezni magukat. Amikor odébbálltam úgy rohanták meg azt a sarkot mintha egy légzőkészülékért kapkodtak volna. Ezt követően azzal szórakoztam, hogy belesétáltam kínai csoportképekbe, ami felemelő tud lenni.


Sihanoukville & Koh Ta Kiev

A sihanoukville-i reptérre megérkezve már rutinosabb voltam a taxisokkal, tudtam, hogy féláron is lazán el fog vinni valamelyikük. Persze nem lehet őket utálni azért, mert próbálnak lehúzni, hisz ebből tartják fenn magukat. A magyar taxisok sem különbek tőlük.

Így összességében sok Kína ellenes megjegyzést hallok. Amikor a taxival elhaladtunk egy romos koszos tanya mellett, a sofőr említette, hogy ezek azok a munkásszállók, ahol a kínai befektetők „gondoskodnak” az itt csak anyagi kiszolgáltatottságukból adódóan munkát vállaló honfitársaikról. Olyat is hallani, hogy pár kínai otthon a börtönt kerüli el azzal, ha egy ilyen külföldi „munkatáborra” vállalkozik. Mindenhol a növekvő befolyásuk és a fentiekhez hasonló módszereik miatt panaszkodnak. Persze az amcsik, az oroszok meg a nyugat-európaiak is felhúzták a szállodáikat – a természet kárára – de a kínaiakról sokan mondják, hogy nem játszanak tisztán.

A kínaiak egyébként aránytalanul nagy részesedéssel ruháznak be a Kínát és Laoszt összekötő vonat projektbe is. Ezt egy pincér srác mesélte még a Mekong hajótúrán. Láthatóan nagyon rossz a kínaiak megítélése, nem a nemzetiségükkel, hanem az agresszív terjeszkedésükkel és a módszereikkel van baj. Persze nem szabad általánosítani, mindenhol vannak hülyék.

A sihanoukville-i tengerparton a szállásom egy nyugodt, csendes környezetben volt mindössze pár étterem és másik szálloda társaságában. Sihanoukville városáról azt mondták, hogy kínai kaszinók és diszkók lepték el, amikhez egyáltalán nem volt kedvem, így inkább igyekeztem minél haszontalanabbul, tengerparti láblógatással eltölteni a napjaimat.

13 dollárért már egy ebéddel egybekötött egész napos hajókázás keretében nézheted végig a környező szigeteket. Bár sok helyen volt lehetőség búvárkodni, a víz eléggé zavaros volt, korallok pedig csak elvétve voltak, így be kellett érnem néhány élénk színű halraj látványával. Az egyik szigeten (Koh Ta Kiev) ki is tettek minket pár órára. A helyi étteremben egy német pultoslány fogadott, aki már egy jó ideje itt élt a szigeten és segített a kambodzsai tulajnak üzemeltetni a bungalókat és az éttermet. Rövid beszélgetést követően mondta, hogy van egy üres bungalójuk, amit kivehetek. Terveim szerint szerettem volna megnézni Koh Rongot is, ami a másik híresebb sziget a környéken, de amikor mondta, hogy az inkább egy hangos bulisziget, akkor rögtön lekattantam a témáról. Egyáltalán nem vágytam a nyüzsgésre. Kicsit jobban körbenéztem és számomra is egyértelművé vált, hogy ide még vissza kell jönnöm. Másnap reggel így visszajöttem. Megérkezés után megkaptam a Zsiráf nevű bungalót. A berendezést tulajdonképpen két ágy és egy függőágy alkotta, a fürdőszobában pedig mindössze egy nagy vödör és egy wc volt. A vödörbe minden nap engedtek tiszta vizet és azt lehetett egész nap használni tisztálkodásra és a wc öblítésére. Ezt meghaladóan nem lehetett vizet engedni, a csap el volt zárva.

Este egyszerre négy különböző nemzetiségű emberrel oszthattam meg a még meglévő pálinkámat. A kambodzsai tulajnak, a német pultoslánynak és egy francia csajnak látványosan kiült az arcára, ahogy az 50 fokos barack megcsapta őket. Egy olasz srác volt még ott, aki szemrebbenés nélkül csak annyit mondott, hogy fincsi. Ez az olasz koma egy igazi életművésznek tűnt, kiadta lakását egy cégnek üzemeltetésre és évek óta csak utazgatott a nagyvilágban.

Lefekvés előtt szóba kerültek a sziget veszélyei is. Mondták, hogy ne aggódjak, ha skorpió vagy pók csíp meg, mert az itt élő fajok mérge (általában) nem halálos, de a kígyókkal jó lesz vigyázni. „Mi van, ha megmar egy kígyó?” Kérdeztem. „Úgy nagyjából 15 perced van hátra, a kígyó mérge hamarabb megöl, mint hogy visszajutnál a szárazföldre, de kaphatsz egy ingyen sört az utolsó perceidre.” 

E beszélgetés ellenére a teraszon aludtam, persze előtte bevertem még egy pálinkát, hátha használ valamit a kígyó ellen. Reggel madárcsicsergés és apró hullámok moraja ébresztett, nem is volt kérdés, hogy a nap első fél óráját a tengerben töltöm. A többi lakó még húzta a lóbőrt, így olyan volt, mintha lenne egy saját tengerpartom. Majd pedig reggelire jött a khmer szószzal (bors és lime keveréke) borított tintahal, nem is indulhatott volna jobban a nap.

Az egyedüli rossz dolog ebben a szigetben az volt, hogy el kellett hagynom. A szigettől távolodva nagyon megbántam, hogy mindent (repülőjegy + szállás) előre lefoglaltam, minden porcikám tiltakozott a távozás ellen. Sajnos azonban sok pénzt buktam volna, ha borítom az útitervet, így le kellett lépnem. Ez is egy tanulság volt a jövőre nézve, később nem foglalok le semmit előre. Percekig azon agyaltam, hogy beugrok a vízbe, visszaúszom a partra és maradok legalább egy hónapot. De tudtam, hogy így nem hagyhatom ott a korábbi életemet, sok mindenkit cserben hagytam volna.

Amikor az ember egyedül utazik, van ideje gondolkodni és feltenni magának a kellemetlen kérdéseket. Cívisvárosi, “vidéki” gyerekből Andrássy úti ügyvéd lettem. Budapesten ügyvédként teljes egzisztenciális biztonságban éltem, viszont hamar eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy az anyagi háttér önmagában édeskevés a boldog és kiegyensúlyozott élethez. Hetente legalább 50 órát bámultam azt a tetves rohadék monitort, mindeközben a telefonnak nevezett pórázon folyamatosan elérhető voltam az ügyfelek részére. Igazi versenyló életmódot éltem. Próbáltam én sokszor visszavenni, de ezt nehéz kivitelezni, ha része vagy a rendszernek. Nem élveztem eléggé a munkát és úgy éreztem, hogy genetikailag vagyok képtelen arra, hogy egy monitor mögött ülve éljem az életem. Az agyam egész nap pörgött, a testem viszont tétlenül pihent, mindig csak vágyakozva egy aktívabb életmódra.

Nem hibáztatom magam, amiért jogi egyetemre mentem, majd ügyvédnek álltam. A jogi egyetem és a szakma (mint bármely másik) is csak egy szemüveg, amelyen keresztül meg lehet ismerni a világot és én a jognak köszönhetően sokat tanultam arról, hogy is mennek a dolgok világban. Emellett sok kellemes emlékem van, nem is beszélve a szakmai sikerekről. Sőt, a kudarcokat is csak édes szájízzel tudom felidézni, hiszen mindegyikből fel tudtam állni, mindegyikből le tudtam vonni a tanulságokat.

Első alkalommal 2017 őszén éreztem úgy igazán, hogy a munka elveszi az életemet és nincs elég időm magamra. Ezért is mentem el 2018 tavaszán erre az egy hónapos Laosz-Kambodzsa-Vietnám túrára. Már Laoszban is éreztem annak a tüneteit, hogy nem vágyom haza az „ügyvéd életembe”, de itt, ezen a kis ladikon, a szigettől távolodva fogalmazódott meg bennem, hogy akarok változtatni (bár sajnos ezt Budapestre hazaérve még egy jó ideig elnyomtam magamban). Sok embernek nincs lehetősége változtatni és beleugrani egy teljesen új életbe. Nekem viszont adottak voltak a feltételek, hogy egy időre fellélegezhessek és találhassak magamnak valamit, ami nem jár együtt az ülőéletmóddal. Ehhez pedig az utazás, az új kultúrák megismerése a létező legjobb módszernek tűnik.

Fontos kérdés volt, hogy mit bocsátanék meg magamnak jobban, ha megpróbálom, és végül nem találok semmit, esetleg visszakényszerülök a jogász  életbe, vagy azt, ha nem próbálom meg és mondjuk 10 év múlva felteszem magamnak a kérdést, hogy miért nem tettem meg. 2018 novemberében az egyik reggelen bevillant ez a kurva ladik és meghoztam a végleges döntést. Hosszas rákészülést követően 2019. március 2. napján útnak indultam.

Koh Ta Kiev szigete varázslatos zárása volt a kambodzsai túrának. A megérkezéskor tapasztalt negatív élményeket egyébként is hamar elfelejtettem. Egyik szemem sírt a másik pedig nevetett, nem akartam távozni, ugyanakkor teljesen be voltam zsongva, hogy végre láthatom Vietnám fénypontjait. Egy tuktukra felpattanva fél órán belül a reptéren voltam, viszont ekkor még nem is sejtettem, hogy sokáig nem fogok tuktukra ülni…

Egy tuktuk hátsó ülésén / III. rész: Vietnám (Saigon, Phu Quoc, Halong Bay, Hanoi)

Saigon (Ho Chi Minh város)

Saigonba (Ho Chi Min város) megérkezve a reptéren rögtön kerestem a tuktukokat, de mondták, hogy itt nem találok. Beérve a városba újból próbáltam tuktukot szerezni, de ekkor értettem meg, hogy Vietnámban nincsenek tuktukok. Kitűnően jó és olcsó viszont a tömegközlekedés (rengeteg helyközi és távolsági buszjárat), a forgalom persze Kambodzsához hasonlóan óriási. A vezetési szokások itt is meredekek. Gyakran viccelődve teszik fel a kérdést, hogy ha Európában jobb oldalt mennek, Angliában bal oldalt, akkor hol mennek Vietnámban? Középen…

Egy összetartó, hazaszerető népet találtam itt, amelynek tagjai mindig készek magasztos hangnemben beszámolni a történelmük vagy a kultúrájuk valamely szeletéről. Tetszik, hogy nacionalisták és egyidejűleg hihetetlenül befogadók. Bárki szívesen van látva, aki hajlandó tisztelni a hagyományaikat.

Az angoltudás lényegesen jobb, mint Kambodzsában vagy Laoszban, így könnyebb velük tartalmas beszélgetéseket folytatni.

Minden második kocsmában örömmel felvettek volna dolgozni és sokan mondták, hogy tudnak segíteni abban is, ha szeretnék bármilyen más munkát vállalni. Mindenhol bátorítottak arra, hogy próbáljak szerencsét az országukban, mindig jött a kérdés, hogy „Nem akarsz maradni”?

Saigonban az éjszakai élet nagyon élénk, a klubok és kocsmák viszonylag jó áron vannak. A buli utca (Buy Vien) esténként zsúfolásig telik és természetesen hajnalig megy a mulatság. Az egyetlen negatívum, amit már Kambodzsában is tapasztaltam, hogy a zárt helyeken elképesztően hangos a zene, lehetetlen bárkivel szóba elegyedni és két napig zúg a füled. A Buy Vien kapcsán sokan figyelmeztettek, hogy tele van tolvajjal, úgyhogy ne nagyon nyomogassam a telefonom vagy mutogassam a pénzem nyilvánosan. A sok elrettentő történet ellenére engem szerencsére senki nem próbált meg kizsebelni.

A kommunista rendszer győzelme dacára mára Vietnám a világ egyik leginkább globalista országa lett. Ezer féle nemzet él együtt, az utcákat pedig európai és amerikai brandek lepik el a szokásos étteremláncok ékes példányaival kiegészülve. Ez leginkább Saigon esetében igaz. Saigon, másik nevén Ho Chi Minh City, a legfontosabb gazdasági központ. A város eredeti neve Saigon volt, de Vietnám legmeghatározóbb és istenként tisztelt politikusának (Ho Chi Minh) halálát követő hét évvel (1976), a várost átkeresztelték. A bankjegyeken is az ő képmása látható, és persze Vietnám fővárosában, Hanoiban, szinte a csapból is csak Ho Chi Minh folyik. Ho Chi Minh egy világot járt, poliglota figura, aki 1945 és 1969 között volt a kommunista Észak-Vietnám vezetője. Ő szabadította fel a vietnámiakat a francia uralom alól, majd ő vezette a kommunista Észak-Vietnámot a kapitalista Dél-Vietnám ellen folytatott háborújában.

Az egész első délutánt a vietnámi háborút bemutató múzeumban töltöttem, ami talán életem legmeghatározóbb múzeumi élménye volt. Meg kellett állapítsam, hogy mi otthon nagyon USA-barát könyvekből tanultuk a történelmet. Fura fickók ezek az amerikaiak, mindig kipattan a fejükből, hogy valahol szükség van demokráciára, ezért odamennek és megcsinálják (de legalábbis megpróbálják). A kínai mintájú kommunizmus terjeszkedésétől rettegve a déliek oldalán avatkoztak be Vietnám belső háborújába. Nagyjából 1.5 millió ember halt meg, aminek sajnos a fele civil volt. Az amerikaiak több bombát dobtak le, mint az első és második világháborúban résztvevő nemzetek összesen és a civil lakosságot sem kímélve vetettek be napalmot és narancsgázt. A narancsgáz közvetlen érintkezés esetén rövid időn belül előidézi a rákos sejtek kialakulását, emellett generációkon átívelő genetikai mutációkat (végtagok vagy bőr nélkül vagy torz végtagokkal, szellemi károsodással, nyitott fejjel vagy gerinccel született emberek), az érintett területeken pedig a mezőgazdaság (így az önfenntartó életmód) ellehetetlenül. Az aljas és kegyetlen harcmodor sem vitte közelebb az amcsikat a győzelemhez, bár ezt otthon az USA-ban sokáig titkolták, mindig azt a látszatot keltették, hogy a háború sikeres. Igazság szerint azonban a vietnámiak sorra nyerték a csatákat, a helyismeretük, a csapdák és az alagútrendszer tökéletes kombinációnak bizonyult. Az 50 kilós vietnámi katonák akár éveken át az alagutakban éltek és onnan támadtak, illetve bújtak vissza. Az amerikaiak részére teljes kudarc volt ez a háború, nem is beszélve az Amerikában uralkodó háborúellenes hangulatból adódó mozgalmakról. Figyelembe véve a véghezvitt pusztítást, hamar felteszi az ember a kérdést, hogy mivel voltak ezek jobbak mint Hitler vagy Sztálin. Mégis úgy tanultunk róluk, mint a nagy testvérről, aki segít, ha baj van. Ők sosem lettek annyira megbélyegezve vagy démonizálva múltbéli tetteikért, ők nem azt hallgatva nőttek fel, hogy milyen bűnös népek voltak az őseik. Furcsa módon a vietnámi háborút bemutató hollywoodi filmek sem a vietnámiak szenvedéséről szólnak.

A második napomon elmentem az alagutakhoz, ahol nem is lehetett volna jobb és hitelesebb idegenvezetőnk. A fószer ugyanis 6 hónapon át úgy cseperedett anyuka pocakjában, hogy anyuka az alagutakban bujkált apukával. Mindvégig igyekezett fenséges humorával fenntartani a csoport jó kedélyét. Időnként azonban nem tudta tartani magát és hol elérzékenyülve, hol dühösen mesélt a háború okozta szenvedésről, úgy mint a civil áldozatokról, a narancsgázról és az alagutakban tápioka gyökéren élő, csontig lesoványodott vietnámi katonákról.

Kambodzsában a radikális kommunisták voltak a rosszfiúk, Vietnámban pedig az amerikaiak tetszelegtek a népirtók színében. Akkor hogy is van ez? Ki a rossz és ki a jó? A legegyszerűbb válasz pedig az, hogy a világon semmi sem fehér vagy fekete.

Talán egész Ázsiában a legolcsóbbak a fakultatív programok. 10-20 dollárért egész napos programokat kínálnak. A harmadik és egyben utolsó napomon például bevittek a dzsungelbe megmutatni, hogyan készítik a mézet és a kókuszcukorkákat, majd itattak velem kígyówhiskeyt, ami nagyon bejött. Megismerkedtem a durian nevű gyümölccsel is, aminek elképesztően fos íze van és száz méterről felismerni az undorító bűzét, ami miatt a legtöbb helyen tiltják, hogy belépj vele bármely épületbe vagy, hogy felvidd a repülőre. A nap csónak- és biciklitúra keretében ért véget, aminek keretében tovább élvezhettem a vidék szépségét és nyugalmát.

Saigonba visszaérve egy kicsit összekoccantunk egy másik kocsival. Természetesen fogalmam sincs, hogy ki volt a hibás, mert a Magyarországon elsajátított KRESZ tudás itt legfeljebb arra jó, hogy pár közlekedési táblát felismerj. A két sofőr kiszállt és 3 perc alatt megbeszélte az egészet anélkül, hogy bármelyikőjük felemelte volna a hangját.

Összehaverkodtam egy indiai üzletemberrel, aki tengeri halakkal és herkentyűkkel kereskedik a nagyvilágban. Este elmentünk vacsorázni és a tengeri herkentyűk nyitott pultjánál állva elmagyarázta, hogy melyiket hogyan kell hatékonyan megszabadítani a héjától. Ez nagyon jól jött, mert korábban rengeteget szenvedtem ezeknek a kibontásával és sok finom falat kárba veszett. Na de hát honnan is tudtam volna, odahaza az Alföldön nem enni ilyeneket, a gulyáslevest meg nem kell pucolgatni. Három különböző rákot és egy kagylótálat ettünk fejenként kb. 15 dollárért. Egyes helyeken itt is jól lehet lakni akár 3-4 dollárból, a rizs vagy tészta alapú ételek nagyon olcsók.

Phu Quoc

Saigon után Phu Quoc következett, amely Vietnám legdélibb csücske alatt található sziget. Ideális hely snorkelezéshez és lazuláshoz. Éjszakai élet sajnos nem nagyon volt, pedig itt mentem volna, Saigonban megjött a kedvem a bulikhoz. Mindenhol csak párokat láttam, leginkább a parton heverésző oroszokat.


Így maradt a természet és a gasztronómia. Az egész napos snorkelezések itt sem kerültek többe 15 dollárnál és rengeteg apró kis szigethez elvittek minket. Türkizkék tenger és korallok, de sajnos utóbbiból már nem sok. Az idegenvezető legalább tízszer mondta el a hajón a szigetek felé tartva, hogy ne lépjünk a korallokra és ne törjük le őket. Azt hittem, hogy túl aggódja a dolgot, hisz számomra ezek a szabályok egyértelműek voltak. Úszkálás közben azonban sajnos a saját szememmel láttam, ahogy három idióta az uszonyával rátehénkedik egy kisebb korallzátonyra, ezzel ripityára töri a korallokat, majd még külön lehajol és letör egy neki tetsző darabot. Azaz még ahhoz is hülyék voltak, hogy a már általuk letaposott korallt vigyék el, talán észre sem vették az uszonyaikkal végzett pusztítást. Először el sem hittem, amit látok, majd amikor felfogtam, villámgyorsan heves kurvaanyázásba kezdtem feléjük, de ez már nem hozta vissza a korallokat. 

Az esti piac és bazár lenyűgöző. Szinte a létező összes tengeri kaja elérhető és ráadásul nem is rossz árakon. A homárokkal teli akváriumok úgy világítanak, mintha a Media Marktban a TV osztályon vándorolnék.    Egyedül a taxisofőrökkel kell vigyázni, lépten-nyomon próbáltak átverni. Mindenhova csak és kizárólag taxiórával szabad utazni, minden más esetben tutira lehúznak. Még ha meg is beszéled az árat előre, akkor is hajlamosak kitalálni valami okot arra, hogy a fuvar végén többet kérjenek el.

Ha Long öböl

Phu Quocról repülővel 2 órán belül már az ország északi csücskében voltam. Haiphong városában landoltam, ahonnan busszal pár óra alatt elértem a csodálatos Ha Long öböl (az alámerülő sárkány öble) széléhez. A terv az volt, hogy a harmincegyedik szülinapomon egy hajón fogok ébredni. A hajók kb. 100 dollárnál kezdődnek és bőven elég a két nap/egy éjszaka túrára befizetni.

A legenda szerint az istenek egy sárkánycsaládot küldtek a vietnámiak segítségére, hogy a külső támadások ellen védve legyenek. Ezek a sárkányok pedig drágaköveket kezdtek köpdösni a tengerbe és ezekből a drágakövekből emelkedett ki az a kb. 2000 szikla vagy minisziget, ami megnehezítette a Vietnám elleni támadásokat. És ezek azok a sziklák, amik évente turisták millióit csábítják Vietnámba. Ahogy egyre beljebb merészkedik az ember sokszor tényleg olyan, mintha egy teljesen másik bolygó vizein hajózna. Sajnos azonban óriási negatívum, hogy naponta többszáz hajó vonszolja körbe a turistákat, így sokszor olyan érzése van az embernek, hogy egy múzeumban tolong. Néhány nagyobb szigeten partra lehet szállni, és ha szereted a hideg vizet (legalábbis áprilisban az volt), akkor fürdeni is tudsz. Elvittek minket egy cseppkőbarlangba is, de egyáltalán nem volt nagy szám. Az aggteleki barlangtól behugyoznának. A hajón gyümölcsfaragással,  tavaszi tekercs készítéssel és tai chi órával igyekeztek lekötni a figyelmünket.


Hanoi

Hanoi az ország (és korábban Észak-Vietnám) fővárosa, minden tekintetben sokkal inkább tradicionális, mint Saigon. Sajnos itt csak másfél napom volt, úgyhogy mindent lóhalálában kellett csinálnom. Ho Chi Minh mauzóleuma, az Egylábú Pagoda és az Irodalom Temploma mindenképpen megér egy misét. Minden látványosság viszonylag közel van egymáshoz, úgyhogy érdemes egy óriási séta keretében felfedezni a fővárost.

Az éjszakai élet korántsem olyan élénk, mint Saigonban, ráadásul a klubok zárnak hajnali egy körül. Ami pedig 1 óra után nyitva van, oda hidd el nekem, hogy nem akarsz bemenni.

Utolsó este egy közeli parkban ücsörögtem és odajött hozzám három fiatal vietnámi. Udvariasan megkérdezték, hogy gyakorolhatják-e velem az angolt. Egyszerűen imádom ezt a jelenséget egész Ázsiában. Nincs elég anyanyelvű tanáruk, különórákat pedig a többség nem igazán engedhet meg magának. De őket nem teszi bénulttá az, ami nincs, nem a korlátokra fókuszálnak, hanem felfedezik a lehetőségeket és igyekeznek lehalászni a külföldieket, hogy gyakorolhassák a nyelvet. Én persze örömmel társalogtam velük. Ha kellett, kijavítottam a nyelvtani hibáikat vagy segítettem nekik befejezni a mondatot. Minden egyes magyarázatért nagyon hálásak voltak. Még arra is biztattak, hogy jelentkezzek az iskolájukba tanárnak. A kicsi énekelt is nekem valami amerikai popszámot.

Miután távoztak, volt időm összegezni a túra tanulságait. Életemben először jártam Ázsiában és nem is választhattam volna „bemelegítésnek” ezeknél jobb országokat. Sok mindent persze utólag másképp csináltam volna, de összességében örültem, hogy bevállaltam ezt az utat és annak is, hogy egyedül jöttem.

Bár az ázsiai országokat érintően számos rémtörténet kering krokodilokról, kígyókról, malária szúnyogokról, rejtélyes vírusokról, no meg persze a gyakran szélsőséges időjárásról, némi utána olvasással és a józanész alapvető szabályainak követésével ezek is elkerülhetők. Itt a legkisebb veszélyt egyértelműen az emberek jelentik. Ha megadod a szükséges tiszteletet, akkor garantáltan a helyiek békés és vendégszerető arca lesz a jutalmad.

2011 óta nem voltam ilyen hosszú ideig szabadságon. Egy teljes hónapra kiszabadultam a mókuskerékből, volt időm odafigyelni arra, hogy mit eszek, napi 15-20 kilométert sétáltam, mindeközben rengeteg érdekes embert ismertem meg. Eredmény? A refluxom a második héten már tünetmentes volt, nem fájt a hátam, tele voltam pozitív gondolatokkal és határtalannal önbizalommal.

Miért ülök egy irodában napi tíz órát a monitor előtt görnyedve, ha itt tucatnyi különböző lehetőségem van a megélhetésre? Miért tűnik a megszokott életem értékesebbnek, mint saját magam és a világ felfedezése? Miért ragaszkodom egy stressztől csordultig teli élethez, ha látom belőle a kiutat? A fájdalmas válasz a lustaság, a kényelem, a gyávaság.

Hazaérkezést követően eltelt fél év, ami olyan volt, mintha egy hullámvasúton ültem volna. Az egyik hónapban arról győzködtem magam, hogy megéri ügyvédnek maradni, a másik hónapban viszont majd szétrobbantam a vágytól, hogy újra útnak induljak, mégpedig a visszatérés határozott szándéka nélkül. Mindig, amikor már eléggé bátornak éreztem magam a távozáshoz, valami visszarántott. Aztán azon a bizonyos novemberi reggelen, amikor bevillant a kambodzsai ladik, tudatosítottam magamban, hogy egy életem van és kizárólag rajtam áll, hogy hol és hogyan akarom eltölteni. Pontosan hol és hogyan akarok élni? Nem tudom, de nem egy irodában ücsörögve. Mit akarok csinálni? Nem tudom, de egyelőre nem is akarom eldönteni. A terv végre az, hogy nincs terv. Egyszer majd csak jön valami ihlet, hogy mit akarok csinálni. Egyszer majd csak kitalálom, ki tudja, talán épp egy tuktuk hátsó ülésén.